Azt mondják, ha nem emlékszel az utolsó részegségedre, akkor az még nem történt meg.

2015. március 20. péntek. Kötetlen munkaidőben dolgozom, így otthon voltam aznap (is). Vártam egy telefont munka ügyben, anyukámat kezelésre kellett volna vinni a város másik végébe...az élet nagy kihívásai...és 1 üveg vodka után valóban azok. Addigra már a napi 1 üveg tömény átlagosnak számított, mint ahogy az is, hogy részegen autóba ülök, bár ezen a ponton már éreztem, hogy ezt most nem szabad. Igaz, egy kis bor is lecsúszott a vodka után, mert hát idegességében csak iszik valamit az ember lánya...Közben valamikor hazajöttek a gyerekeim, gondolom adtam Nekik ebédet, vagy kiszolgálták magukat...fogalmam sincs. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy befutott a várt hívás és mivel az akkori állapotomnak feldolgozhatatlan hírt kaptam, elborította a lila köd az agyamat és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy vágtam a konyhakőhöz a telefonomat, hogy az akkumulátor kiugrott belőle. A gyerkőcöknek próbáltam elmagyarázni, hogy csak leejtettem, dehát egyrészt nem hülyék, másrészt így utólag azt mondta a nagyobbik, hogy olyan volt, mintha folyékonyan beszéltem volna kínaiul. Próbáltam nagyon összpontosítani, valahogy a gyerekem telefonján felhívtam anyámat, majd a dokit is, hogy nem megyünk kezelésre...

És hirtelen meghallottam magam kívülről. Úgy, mint még soha. Tisztán hallottam az összefüggéstelen mondatfoszlányaimat, ahogy minden idegszálamat megfeszítve próbálok érthetően beszélni, de hiába... Hallottam a hazugságaimat, amikkel próbálom menteni a menthetetlent... És bizony láttam is magam. Ijesztő volt. Énidegen. Láttam egy profi színészt, aki éppen az alkoholista szerepét játssza, csakhogy itt nem ment le a függöny...már vagy 5 éve...

Ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy két választásom van, vagy segítséget kérek, vagy meghalok. Persze nem ott és azonnal, hanem szépen lassan, de biztosan, ráadásul magammal rántom az egész családom. Ez a felismerés kijózanított. Leültem a laptop elé és keresgélni kezdtem. Fogalmam sincs hova kattintgattam, de nem telt bele sok idő, amikor rám nézett valaki. Sütött a tekintete így monitoron keresztül is, felismerni véltem benne a saját érzéseimet és viszontagságaimat. Nem tudtam nem bízni benne...

Az első találkozásunkban a legfurcsább az volt, hogy nem volt furcsa. Sokpapíros, diplomás, külső szemlélő által teljesen rendben lévő, konszolidált nőként két dolog volt ami évekig nem engedte a függőségem felvállalását. Az egyik a mindent elsöprő szégyenérzet volt, hogy atyaég, hát milyen ember vagyok én, a másik pedig a felelősségvállalástól való félelem. Attól, hogy ami ma frusztrációt okoz, az holnap is azt fog okozni, hacsak meg nem oldom. És az van, hogy áldozatokkal jár és van, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Persze mindkettőre remekül lehet inni...

De akkor, ott, abban a kis szobában mindez fel sem merült bennem. Sándor pont úgy tartotta azt a tükröt, hogy nem látszott benne szemrehányás és ítélkezés, csak megértés, bizalom és erő. Hitt bennem.

Azóta nem iszom. 2015. március 24. A józan énem születésének a napja.

Elvonási tüneteim szerencsére egyáltalán nem voltak, még sóvárgás szinten sem. Akkor már egy jó ideje erőből nyomtam, szó szerint kín volt minden korty. Hihetetlenül felszabadító volt az érzés, hogy végre nem kell innom!

Amitől pedig a legjobban féltem, hogy semmit nem tudok áthozni a régi életemből az újba, hogy minden meg fog változni, valóra vált. És ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Igen, rögös az út, sokszor fájó is, kérdésekkel és kétségekkel teli, de valóságos. A végén igazi emberi kapcsolatokkal, önazonos gondolatokkal, egy funkcionáló felnőtt énnel és nem utolsósorban szabadsággal a döntéseim felett. Ezen az úton pedig kísérőkre van szükség, mert egyedül nem megy. Aztán meglátjuk kik azok, akik maradnak...

Mivel jómagam egy addikcióktól nem túlságosan mentes családban nőttem fel, véremben van a függőségre való hajlam. 6 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, onnantól nemcsak a gyereke, hanem a férje is voltam anyukámnak. Így visszagondolva, a szimbiózis tökéletes látszatában élve, nem csoda, hogy társfüggő lettem. 17 éves koromtól vándorolok egyik párkapcsolatból a másikba, sosem voltam egyedül. Szó szerint rettegtem az egyedüllétnek még a gondolatától is. Az alkohol mindig jelen volt az életemben, anyukám ugyanolyan volt, mint én, csak diszkrétebb kiadásban. Anyukám testvére, aki apapótlékként vett részt a nevelésemben, masszív alkoholista. Fizikailag sosem bántott senki, lelkileg...az más kérdés. Milyen érdekes, hogy családom ezen része sem vette észre, hogy alkoholista lettem...

Férjhez mentem egyszer, született két gyönyörűséges fiam, majd miután ez a házasságom nem sikerült, férjhez mentem mégegyszer, mert az úgy biztonságos. Ezidő tájt már rendszeresen ittam, napi szinten, de még csak kb. napi 2-3 dl bort, fel sem tűnt. Részeg sosem voltam. Csak elkeseredett. Folyamatosan azt éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Hogy a boldogság mindig máshol van, nem ott, ahol én. Hogy nem tudom ki vagyok, és mit akarok, csak azt, hogy mit nem. Egyre többet ittam és egyre jobb színész lettem. Úgy alakítani a hétköznapokat, hogy minden szerepemben teljesíteni tudjak és ne bukjak le, nem kis erőfeszítést igényelt. Szerencse a bajban, hogy a férjem munka- és internetfüggő, így tulajdonképpen vak az itthoni dolgokra. De legalább egyáltalán nem iszik alkoholt. Szintén érdekes, hogy együtt élünk és Neki sem esett le, hogy nagy baj van. Ez azért felvet még pár megoldásra váró kérdést...

Egyébként így visszagondolva én magam sem értem, hogy tudtam egészen rövid idő alatt óriási mennyiségeket meginni, majd pár óra alatt relatíve kijózanodni. Titokban.

A fiaim már gimnazisták és bár jóvátenni nem tudom az elmúlt időszakot, enyhíteni talán igen. Azzal, hogy folyamatosan látják a józanodásomat, a változásokat. Nyíltan beszélgetünk a terápiáról is és amikor járok, a csoportról is.

A baráti kapcsolataim is átalakulóban vannak. Sosem éltem társasági életet, inkább a kevés, de mély barátságot preferáltam. Ritkán buliztam, együtt ivós kapcsolataim nem voltak. Most egy picit nehezen kezelem a régi barátságokat is és az újat is. Talán azért, mert ebben a szerepben még nem tudok fesztelenül, teljesen önmagam lenni...Mégis köszönöm a most körülöttem lévő pár embernek, hogy vannak nekem, mert a legtöbb támogatást tőlük kapom.

Hálás vagyok az elmúlt 1 évért. Közelebb kerültem önmagamhoz, a gyerekeimhez. Lettek céljaim és képes vagyok tenni is értük. Tudom, hogy mit szeretnék még elérni és hogyan fordíthatom a tapasztalataimat a magam és mások hasznára. És igen, büszke vagyok magamra, mert nagy bátorság kellett rálépni erre az útra, de ez az egyetlen járható út, ami oda visz, ahova menni szeretnék. És amikor a gyerekeim azt mondják, hogy sok mindenben változtam, de a legjobb az, hogy már lehet hinni nekem...felbecsülhetetlen...